A kényszer - legyen az anyagi, testi, lelki - sok esetben képes a tűrőképességünket a legvégsőkig kitolni, így létrejöhetnek olyan helyzetek, melyeknek során tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk, és az adott szituációtól kellemetlenül érezzük magunkat. Az élet különböző területeiről szemezgetünk, ahol ezek a kínos érzések ránk törhetnek.

Akik reggelente átvágnak Budapesten, a Körút és a Kálvin tér közötti útszakaszon, a Baross utcán, láthatják, hogy hosszú-hosszú sor kígyózik egy új irodaház előtt minden reggel. Ez a munkaügyi központ, ahol minden reggel már fél nyolctól, egy órával az iroda nyitása előtt sorban állnak a munkanélküliek, és várnak, hogy elintézhessenek némi alamizsnát a szociális nehézségekre félre tett adófizetői forintokból. Minden reggel szembesülhetünk azzal, hogy bár még van munkánk - amennyiben szerencsénk van -, bármikor beállhatunk mi is a sorba.

Egy pillanatra elég megállni a kígyóalakban felállt embertársainkat figyelve, és máris észrevehetjük, hogy többségük lesütött szemmel áll az utcán, kényszerűen nézegeti a pöfékelő autókat, szívja a kipufogógázt, esetleg ázik az esőben, reszket a mínuszoktól. Akik éppen arra mennek munkába, azokat minden nap sokkolhatja a látvány: szánalomra méltó emberek sokasága, akik rákényszerülnek az adófizetők segítségére, az állam szociális hálójára, amelyről mindannyian tudjuk: akkora lyukak tátongnak rajta, hogy nagyon sokan eleve átesnek rajta.

Azok pedig, akik ott állnak a kígyózó sorban, átélhetik azt az élményt, hogy milyen ország-világ szeme láttára egyértelműen megaláztatva lenni. Egy kérdés merül fel bennem minduntalan: miért nem nyitják ki a munkaügyi központ bejáratát, hogy ott várakozhassanak azok, akik amúgy is szorult helyzetben vannak? Miért kell a kiszolgáltatottság érzését még erősíteni is bennük? Miért nem lehet diszkréten kezelni azokat, akik amúgy is szégyellik, hogy nincs munkájuk, hogy - akármennyire is kényszerűen, de - "naplopók", miért nem lehet emberségesnek lenni velük?

Számtalan példa van
Ennél talán még megrázóbb az a helyzet, amiről egy ismerősöm mesélt, miután átesett egy kemoterápián, és az egészségügyi előírásokhoz alkalmazkodva ellátogatott - kötelezően - egy budai egészségközpontba, ahol a gyógyultnak tekintett rákbetegeket rehabilitálják. Már eleve az is megalázó, hogy a táppénz miatt egy rákbetegnek igazolnia kell az orvosi jelentésekből nyilvánvaló kórságát azzal, hogy időről-időre felkeresi a rehabilitációt, de az, ami ott történt, igazán bicskanyitogató. A földszinti rendelő ablaka utcafrontra néz ugyanis, ahol a rendelés estig folyik, és előre egyeztetett időpontban kell megjelenni. A szoba, ahol a beszélgetés, a vizsgálat folyik, egy világos helyiség, utcafrontra néző ablakokkal, és ha a járdán elhalad egy járókelő, az ablak felé fordulva megláthatja azt az embert, aki éppen - ki tudja hány gyötrelmes hónapot, évet követően - meztelenül áll, és tűri az orvos kényszerűen feltett kérdéseit.

Tehát a járókelők - ha nem is hallják -, de láthatják azt az embert, akinek épp lemeztelenített testét bocsájtják szabadon láthatóvá. Miután az ismerősöm felismerte a szituációt, és megkérte az egészségügyben dolgozó, tehát embereken segíteni akaró orvost, hogy legyen szíves behúzni a függönyt, azt a felháborodott választ kapta, hogy senkit nem érdekel, mi folyik odabent, és már-már hosszas érvelésbe kellett belemenni, hogy miért kínos a betegnek az, hogy az utca embere kényére-kedvére megszemlélheti a testét.



Akik voltak már kórházban, orvosnál, egyéb egészségügyi ellátásban részesültek, kivétel nélkül tudnak nyilatkozni arról, hogy a kiszolgáltatottság érzése bizony - akármennyire is jó legyen az ellátás - mindenütt létrejön. Függünk az orvostól, a vizit időpontjától, a látogatási rendtől, a nővérek műszakváltásától, a hajnali ötös hőmérőzéstől, mindentől. A lelki megterhelés egy-egy kórházi kezelés során nagyobb károkat okozhat, mint amit a testünk produkál éppen, mégsem figyel oda erre senki. Lehet vitázni arról, hogy miért nem. El lehet mondani, hogy "a gazdasági helyzet…"; meg "Magyarország helyzete…"; meg azt, hogy "a rendszer tehet róla…"; és a "fejétől bűzlő hal...", de nem lehet, hogy ez kivédhető minimális emberi odafigyeléssel, empátiával, valódi tenni akarással, ami független az anyagi ellenszolgáltatásoktól?

Mi lesz itt?
Ez két egyszerű történet, de megemlíthetünk még számtalan függőségi szituációt, rengeteg olyan helyzetet, amelyek során kénytelenek vagyunk tűrni és elviselni azt, amit egy embertársunknak sem kívánnánk. Gondoljunk a családon belüli erőszakra, az anyagi kiszolgáltatottságra, a pénzemberekkel szembeni maximális kiszolgáltatottságra, a függőségi viszonyokra. Arra, hogy egy munkát akkor is elvállalunk - mert rákényszerülünk -, ha kevesebbet és egyre kevesebbet fizetnek érte, mert a kevesebb még mindig több a semminél. Azt, hogy ki meddig tűr, mindenkinek a saját határai szabják meg, de ha ez a határ tágabb, annál több lehetőség lesz arra, hogy kínos, kényelmetlen, kiszolgáltatott, megalázó helyzetbe kerüljünk, csupán amiatt, mert nem vagyunk együttérzőek egymással.



Hogy hova vezet ez? Nos, egészen egyszerű, hiszen a világtörténelem már produkált ilyet, és a realista irodalom is bemutatta, sőt folyton emlékeztet minket rá. Gondoljunk például a 19. század orosz társadalmára, ahol pontosan a bürokratizmus, az egymáson való átnézés, a másik kihasználása és egymás kiszolgáltatott helyzetbe való kényszerítése példátlan lelkileg sivárságot eredményezett. A korabeli írok - Gogol, Tolsztoj és Csehov - a lelkileg eltorzult emberek bemutatásával próbálták felhívni a közvélemény figyelmét a tarthatatlan állapotokra. Mi már túlléphetnénk - főleg a harmadik évezredben - az emberi gyarlóságon, hogy ne lehessenek olyan történeteik az író embereknek, amelyek mások kínján, gondján, baján keresztül mutatják be a társadalom elszomorító helyzetét.

Pozitív példa, persze lehet másképpen is ... :

Egy dédnagymama 94 éves korában szerzett diplomát, amivel a második legidősebb ember lett ebben a kategóriában. A tanulást azonban nem tervezi abbahagyni, újabb fokozatra hajt.

A jó pap és a tanulás közötti kapcsolat közismert, és vannak olyan idős emberek, akik szó szerint értelmezik a "holtig tanul" részét a közmondásnak. Ilyen például az a kaliforniai asszony is, aki 94 éves korára szerzett magának diplomát, és ezzel a második legidősebb friss diplomás lett a világon. A rekord jelenleg 95 éven áll, de a csúcstartó még mindig a padokat koptatja, így - ha minden jól megy - nemsokára egy új rekord is születhet.

A több unokával és dédunokával büszkélkedő Hazel Soares egy 78 éves álmot váltott valóra, amikor végre megszerezte a diplomáját művészettörténetből. Soares 1932-ben fejezte be a középiskolát, de azóta bármennyire is szeretett volna tovább tanulni, egyszerűen nem volt rá lehetősége. "Elég sok időmbe telt, mivel igen tevékeny életem volt, de végre sikerült megszereznem a diplomát, és ez nagy boldogsággal tölt el" - mondta az idős nő. Soares nem elégszik meg az elért eredménnyel, és azt tervezi: folytatja a tanulmányait, hogy múzeumi tárlatvezetőként dolgozhasson majd a jövőben.


Hazel Soares

A rekordot mindenesetre így sem lesz egyszerű megdöntenie, ugyanis Nola Ochs, a most 98 éves csúcstartó sem fejezte be tanulmányait, és jelenleg a mester fokozatra hajt. Soares családja azonban így is nagyon büszke a dédnagymama teljesítményére. "Nincs olyan, hogy túl öregek vagyunk" - mondta anyja teljesítményéről legfiatalabb gyermeke. Soares szerint, az ő példáján keresztül megtanulhatjuk, hogy sosem szabad feladni, és soha nincs olyan, hogy túl késő - és persze azt is, hogy a tanulás tulajdonképpen nagyon is izgalmas tevékenység.

(forrás: noilapozo.hu)